KisGarfield: Angelus blogja

• Blog oldal
• Archívum
• 

Koncertek éve

A 2010 mindenkinek másról szól, nekem úgy tűnik a koncertekről. :P Most, hogy Pesten tengetem napjaim rájöttem, hogy mennyivel könnyebb itt bulizni járni és persze az általam nagyon kedvelt koncertekre is könnyebben/gyorsabban/olcsóbban eljuthatok, mintha Csabán lennék.

Az idei évet kezdtem rögtön, jan. 11.-én egy fergeteges DM koncerttel, most februárban pedig jön Chris Rea, akire szintén borzasztóan kíváncsi vagyok, majd pedig február 14.-én ismét egy Mode koncert következik, ezennel Horvátországban! Két busznyi Móderrel utazni nem lesz semmi, ráadásul az egész buli az általam leginkább utált Valentín napon lesz :) Nem mintha ez számítana, csak úgy mellékesen jegyeztem meg. Március 15-én Republicra látogatok el, majd pedig május 14-én jön a Metallica, akiket szintén meg fogok tekinteni! :P

És még csak az év elején vagyunk, mi lesz még itt a Szgeten, Volton, Tokajban vagy éppen év végén a Laciban? :))) Hajajj...

Vers - Edgar Allen Poe

A holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

Fordította: Tóth Árpád

Depeche Mode - Tour blog Budapest 2010

„Újra Budapesten vagyunk, immáron a második előadásunk alkalmával és mindannyian úgy érezzük, mintha soha nem is hagytuk volna el ezt a várost. A hangulat és a közönség is az általunk már jól megszokott volt: az energia, a lelkesedés és az izgalom elegye töltötte be a levegőt. Közel 15 ezer ember érkezett az ’Univerzum turnéjának’ utolsó szakaszában a Budapest Sportarénába, hogy együtt ünnepeljen a zenekarral. A fiúk már nem is lehettek volna ennél boldogabbak.

Az utazás a budapesti repülőtéren különösen emlékezetes volt. Nem emlékszem már, hogyan történt, de egy kisméretű gitár éppen Martin kezében „landolt” és azon kaptuk magunkat, hogy kedvenc dalainkból énekelgetünk néhány – számunkra igen kedves részletet. Kívánom, hogy a jövőben minden repülőtéri utunk legalább ilyen mókás legyen!

Remélem, ti is élvezitek a betekintést a színfalak mögé a helyszínen készült fotóink által…

Képek: dM.com

Következő állomás: Prága!”

(Forrás: depechemode.com, fordítás: freestate.hu)

Never let me...

A történet teljes egészében fikció, egyben első novellám, remélem sokan elolvassátok.

Különleges nap volt, hiszen újra koncertet adtak ők, itt Budapesten. A rajongók már órákkal a kapunyitás előtt az arénánál tolongtak, hogy minél jobb helyet sikerüljön találniuk... a show, mint mindig most is remek hangulatban zajlott le, 13 ezer ember és a DM együtt mindig valami óriásira volt képes, de arra senki nem gondolt, hogy ennek a koncertnek más vége lesz.

Soha nem felejtem el, ahogy a kifutó mellett körülbelül a második sorból figyeltem az eseményeket. Minden óramű precízséggel zajlott, a közönség tombolt, énekelt s szokáshoz híven a ráadás előtti utolsó dal vette kezdetét a Never let me down again...

Dave a dal előtt kicsit furcsa mozdulatokat tett a színpadon, de úgy véltem ez biztos csak valami jelzés Martinnak, Andynak vagy éppen valamelyik technikusnak. A félmeztelen énekes kissé megtántorodott, de rajtam kívül senki nem vette észre - legalábbis én így érzékeltem -, aztán mintha mi sem történt volna néhány korty víz elfogyasztása után el is kezdődött az opusz.

A barna hajú énekes megragadta a mikrofonállványt és teljes átéléssel belekezdett a szövegbe. "I'm taking a ride with my best friend..." "I hope never let me down again..." énekelte tovább szemeit lehunyva, s koncentrálva a felépülő atmoszférára. Homlokáról gyöngyöző izzadságcseppek hullottak alá a fekete padlóra, cipőjével ritmusra kopogott majd kiegyenesedett mesterséges görnyedtségéből és elindult a színpad bal oldala felé, ott megénekeltette a tömeget, majd hirtelen megfordult és a jobb oldalra is átsasszézott. Már nagyon vártam, hogy mikor jön ki a kifutóra és emeli magasba a kezeit, jelt adva ezzel a tömegnek az össznépi integetésre, ami már szeánsszá vált évek hosszú sora alatt.

Jól éreztem, Dave hamarosan elindult a kifutó legvégére, elsétált mellettem és közben körbefordult, a lányok sikoltoztak és énekeltek, várták a nagy pillanatot. A párduc testű bariton végre felemelte a kezeit és ujjait bizsergetni kezdte, így tett a tömeg is. Várta a megfelelő pillanatot a dalban, azonban mielőtt elkezdhetett volna bármit is, lassan irányomba fordult, tett két lépést, megállt, és fájdalomtól eltorzult arccal összeesett. Tompa puffanással ért földet, a mikrofont kiejtve kezéből. Félig jobb oldalán terült el, keze lelógott a színpadról.

A zene hirtelen abba maradt és a tömeg is másodpercek alatt ledermedt. A kivetítő még ment, de Andy már rohant a kifutó végére összeesett zenésztárshához, majd Martin orvosért kiáltva óriási lendülettel érkezett meg, s a hátára fordította az ájult énekest. Döbbenten néztem az eseményeket, némely rajongó száját kezével eltakarva várta hogy mi fog történni. A szőke dalszerző Dave mellkasára szorította fülét, kezével a pulzusát próbálta kitapintani a férfi csuklóján.

A mentősök defibrillátorral a kezükben és hordággyal rohantak az elalélt sztárhoz, Andy és Martin hátrébb rebbentek, a döbbenettől ők sem tudtak mit tenni, sokkot kaptak ez jól látszott. Az emberek dülöngélve próbáltak leskelődni a Davet eltakaró négy férfi sziluettje között. S a csendben csak a mentősök által keltett zajok hallatszottak, láttam ahogy az újraéleszető készüléket csomagolják ki, majd gyorsan az egyik mentős Dave mellkasához szorította a tappancsokat és kiütötte. A test hídba feszült majd visszazuhant a padlóra.

A hosszú, egyenletes sípolásról mindenki tudta, hogy mit jelent... könnyek csordultak ki a rajongók szemeiből, és egymás nyakába borulva várták a végkifejletet, rám egy lengyel lány borult, éreztem hogy sír, könnyei lassan nedvesítették át a pólómat.

A mentősök újra próbálkoztak, magasabb töltéssel, de ismételten nem sikerült dobogásra bírni a szívet. Dave teste megfeszült majd elernyedt. Andy és Martin egymásra támaszkodva, szó nélkül álltak a félhomályban és az ezüst angyal szemeiből könnyek szöktek ki, belekapaszkodott Andybe, teste rázkódott, arcát Flatch pulóverébe temette.

A párduc ott feküdt a kifutó hideg padlóján, két ember az életéjért küzdött. A percek kínosan teltek és egyre inkább érződött, hogy az élet végképp elszáll az egykoron hihetetlenül erős és szívós testből. A mentősök nem adták fel, újra és újra próbálták visszahozni Őt az életbe. 13 ezer ember lélegzet visszafojtva várt.. mintha megállt volna az idő ott, abban a másodpercben és mindenki benne ragadt volna.

Egyre elkeseredettebb próbálkozás volt minden, de egyszerűen senki sem akarta elhinni azt, amit lát, azt, ami történik. Ez az ember, Dave Gahan, aki többször próbált öngyilkos lenni, mérgezte magát a szerekkel, és egyszer ténylegesen meg is halt 3 percre, most már soha többet nem tér vissza. Az alacsony, szemüveges mentős végül feladta, kezeiből a padlóra zuhant az újraélszető két tappancsa.

A legnehezebb pillanat következett, amikor ki kell mondani azt, amit nem akarunk hallani soha, senki szájából... "A halál ideje 22:24" Martin óriási üvöltéssel rogyott a kifutó deszkáira, a sok ember közül egyre többen ölelték át egymást és sírtak, megállíthatatlanul. Flatch zenésztársa mellé térdelt és átölelte, vigasztalni próbálta, ringatta és valamit talán még mondott is.

Itt már én sem láttam semmit, a világ atomjaira esett szét a szemem láttára. Egy életerős férfi lelke távozott az élők sorából azon a helyen, ahol a leginkább elemében volt, a színpadon. Talán ennek így kellett lennie.

Vica kiegészítése a történethez az ő szemszögéből:

A mentős szavai úgy pattantak a csendben mint a kövek a falon. Ahogy kimondta, megfagyott a levegő és megállt az idő. Teljes döbbenet... Szinte érezni lehetett, ahogy Dave lelke elszállt az örökkévalóságba.

"halál ideje 22:24"... Becsuktam a szemem, torkom elszorult, kibuggyanó könnyeim lecsorogtak az arcomon. Próbáltam ellenállni és bezárni a kapukat a fejemben, hogy ne jusson be ez a mondat a tudatomba. De minden ellenállásom kevés volt, éles késként hasított át rajtam, majd mint egy tompa puffanás landolt "halál ideje 22:24" újra és újra visszhangzott... Ekkor belül fellázadtam ... NEM ... üvölteni akartam ... azt hittem üvöltök, hangosan üvöltök ... NEM ez képtelenség, egy rossz álom. Hangos zokogások hangjai sejlettek fel, de alig hallottam ... magamba zuhantam, nem érzékeltem senkit és semmit csak a könnyeimen át nézem Dave elernyedt, élettelen testét. Nem volt erőm szétnézni az arénában de tudtam, hogy  mindenhol könnytől áztatott arcú, kétségbeesett emberek egymás nyakába borulva álltak és azt is tudtam, hogy Angie is sírt mellettem, de nem tudtam vigasztalni mert én is vigasztalan voltam.

World in my eyes

A szem a lélek tükre, és nagyjából van is ebben valami. Sok ember tekintetéből kiolvasható, hogy mit érez, mire gondol éppen, vagy hogy "merre jár" a gondolatai legmélyén. De vannak olyanok, akiknek a tekintete szó szerint mindent elárul a belső énjükről, a lecsupaszított való jelenik meg mikor találkozik a szempár akkor minden ott van benne.

Dave Gahan szemei pont ilyenek, imádom őket, minden ott van bennük. Sokszor nem is csak azért nézem a koncerten készült képeket, vagy az interjúkat, hogy őt magát, az embert, az énekest lássam, hanem a tekintete miatt. A szemei tele vannak mélységgel, belepillanthassz és ha jókor kapod el, akkor megláthatod az univerzumot, el veszhetsz benne néhány másodpercre.

Rengeteg ilyen fotó van a különféle korszakairól, de igazán az utóbbi 15-17 évben készült portrékon, pillanatképeken látni azt a bizonyos szemet olyannak, amiről most beszélek. Nyíltnak, tisztának, őszintének, huncutnak, viccesnek, keménynek, vágytól égőnek, játékosnak, őrültnek és ki tudja még milyennek. Az egész saját kis világa ott van a szemében, mit nem adnék, hogy egyszer közelről is belenézhessek az igéző szempárba még ha csak egy pillantás erejéig is. Ott, annak a mélyén egy igazán sebezhető, mindent megjárt lélek lakozik, s hiszem hogy az igaz valója tükröződik bennük.

Hát azt hiszem ennyi...

Depeche Mode @ Papp László Budapest Sportaréna 2010. 01. 11.

Nem könnyű írni arról, amit január 11-én este átéltem a Sportarénában. Voltam már jó néhány koncerten, több DM-en is, de ez most mindegyiken túltett. Már az elején 19-ed magammal a kapunál éreztem a bizsergést, hónapok óta vártam erre a napra és tudtam, hogy nagyon nagy buli lesz, de azt álmodni sem mertem, hogy ekkora.

Álló jeggyel már négykor a kapunál strázsáltam a barátaimmal, miután 5 perccel a nyitás előtt kiderült, hogy azt a kaput mégsem nyitják gyorsan átömlött a tömeg a másikhoz, minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam a többieket és csodával határos módon meglettek. Miután átrohantam a külső kapun, a belső leolvasásnál volt még egy kis préselődés majd sprintfutás, ruhatár, sprintfutás és hihetetlen módon meglett a kordon sima álló jeggyel. A barátaim is megtaláltak, így a csapat együtt tudott maradni.

Vica fél feje, Lola és én

A Nitzer Ebb nem jött be, alig vártam, hogy végre vége legyen a 40 perc zörejnek és kezdjen végre a Mode. Fél órás technikai szünet után, kicsivel fél kilenc után kihunytak a fények, a tömeg őrjöngő sikításba kezdett és a show elindult a már jól ismert In chainsel. (Még mindig azt vallom, hogy nem jó ez így koncert kezdésnek, de a hangulata azért megvan.) Dave bombasztikus formában énekelte végig, majd pedig folytatta a Wronggal. A tömeg egy emberként ordította Marin szövegét a barna hajú énekessel párhuzamosan, a háttérben erős, vörös fények villantak, érezni lehetett az áradó, lüktető energiát ami a színpadról áradt felénk. A Wrong borzalmasan erős és energikus dübörgése után a Hole to feeddel folytatódott a koncert, imádom, egyszerűen imádom, a Wrong után a második kedvencem az albumról! Na szóval itt kezdett mindenki kellő extázisba esni köröttem, és persze magam is.

A negyedik dal előtt Dave ismételten köszöntötte a közönséget "Good evening, Budapest!" felkiáltással, mire mi jó hangosan vissza ordítottuk, hogy "Good evening, guys!" Azt hiszem hallottam, hogy mindenki kiabált, de nem úgy jött le, mintha ezt a színpadon észrevették volna, sajnos... :( Pedig jó ötletnek tűnt, no majd legközelebb! :)

A Walking in my shoes és az It's no good visszahozta a régi érzéseket, a SOFAD és az Ultra albumok hangulatát, Martin gitár alapjai őrületesen jól szóltak élőben, talán a zárt tér miatt, nem tudom. A Question of time-nál mindenkinél elgurult a gyógyszer, a kemény mag pogózásba kezdett, velük ugráltam én is, nem érdekelt, hogy a kezem, lábam kék-zöld foltossá válhat, egyszerűen csak a zenének éltem, semmi másnak. Adrenalin szintem az egekbe szökkent, a vér a fülemben lüktetett a zene ütemére, mámorító érzést adva a pillanatnak. Dave pörgött-forgott a mikrofon állvánnyal és hergelte a tömeget, s mi hallgattunk is rá!

Az őrület után kicsit lassabb tempóra váltottunk, Martin gyönyörű, gyermekeihez írt dalát élvezhettük, ez volt a Precious, háttérben a már jól ismert versrészletes kivetítéssel, csodálatos ballada az élet szép és fájdalmas momentumairól. Barátnőmet Lolát néztem, hogy majdnem elsírja magát a csodálattól ott, mellettem állva.

Személyes kedvencem jött ezután: World in my eyes. Az egyik legjobban sikerült Depeche dal, közepes tempója ellenére fülledt szövege tökéletes koncert dallá avanzsálja. A párduc testű énekes pedig olyan átéléssel tudja előadni, hogy a női szívek összetörnek tőle akárhányszor is hallatszik fel, a világ bármely táján. Andy-n láttam mennyire élvezi, hiszen ez az ő kedvenc dala is (meg az enyém).

Miután vége lett ennek a remek számnak következett a Martin féle lassú szekció az Insightal és a Home-al. Mindkettő egy szál zongorára volt áthangszerelve, s egyedül a szőke dalszerző csengő hangja volt mellette. A párosítás tökéletesre sikerült, a Home-nál olyan érzelem áradat hullámzott fel, hogy a közönség egyszerűen nem akarta, hogy vége legyen a csodának. Vica, lola és én összeölelkezve énekeltünk. Hangos óóóóózással tudattuk, hogy még-még folytassuk. Martinnak tetszett, majd meglepetés szerűen besétált Dave és Andy s Dave vezényelni kezdett minket, mi pedig tovább énekeltünk. Láttuk, hogy tetszett nekik, nekünk pedig a spontaneitás tetszett, amit láttunk.

Egyik új lemez kedvenc, koncert dallá lett Miles away jött a sorban, megint őrületes tombolás vette kezdetét. A Dave által írt dal olyan erővel söpört végig az arénán, hogy a mellkasom majdnem kiszakadt a tempótól. A bariton, mély hang betöltötte a teret, mi pedig torkunk szakadtából énekeltünk.

A Policy of truth lufis háttérvetítését még mindig nem tudom hová tenni, de ettől eltekintve a dal hibátlan és kihagyhatatlan koncert kedvenc. A Soafd-ról is felcsendült a két nagy kedvenc - a Walkingon kívül - az In your room. és az I feel you. Az In your room-tól mindig libabőrös leszek, a gerincemen futkos a dallam és a szöveg. Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan érzelmek lesznek úrrá rajtam és egy másik dimenzióba kerülök. Az I feel you csak fokozta a kialakult érzelmeimet és már nem is tudtam hol járok, a Földön vagy az Univerzumban?

Az Enjoy the silence előtt gyorsan felébredtem, koronát feltettem a fejemre és néztem Dave energikus mozgását, éneklését és kommunikációját a közönséggel. Nagyon sokszor énekeltetett, integetett, mutogatott a közönség felé. Láthatóan jól érezte magát s élvezte a hatalmát. Ezen hatalmat a Never let me down again alatt be is bizonyította, sunyi mosollyal kezdett a dalba, a kifutón lassan kisasszézott és a mellényt hátrahagyva, félmeztelenül állt ki közénk. Kezeit a magasba emelte, az ujjak bizseregtek. A 13 ezer ember együttesen emelte a magasba mindkét kezét, a kellő pillanatban pedig őrületes integetésbe kezdett a csarnok. Frenetikus látványt nyújthatott a 26 ezer kéz a levegőben, akár egy lengedező búzamező. Mindenki, szó nélkül követte a barna énekes utasításait, ő pedig csípőre tett kézzel nézte mit művelünk. Láthatóan élvezte, szélesen mosolyogva ment vissza a színpadra és bejárta azt teljes széltében-hosszában.

A dal után az egész zenekar levonult a színpadról, de még hátra volt a ráadás, ami Martin lassújával, a méltatlanul mellőzött One caress-el vette kezdetét. Megint eluralkodtak rajtam az érzelmek, könnyeztem. A Stripped mint nagy és kedvelt klasszikus kihagyhatatlannak bizonyult most is, de nem bántam. Szeretem az egész Black celebration albumot, hiába a 80-as évek feeling még mindig működik. :) "Let me see you stripped down to the bone..." Csak is Martin képes ilyen mélységű szövegeket alkotni, a szőke/szürke angyal.

A Behind the wheel és a Personal Jesus kellően feltüzelte a hangulatot a koncert végére. Nekem nagyon hiányzott a Waiting for the night vagy a Goodnight lovers lassú üteme zárásnál, de persze így is maradandó élményt kaptunk. Dave pedig szokásához híven búcsúzott "See you next time..." és még mondott valami mást is, amiben ugyan nem vagyok biztos, de úgy hangzott mintha "I hope soon" vagy valami ilyesmi lett volna. Bárcsak így lenne...

Sokáig volt még sötét az utolsó dal után, de sajnos nem kaptunk még egy ráadást.

Miután kijutottunk a csarnokból még elmentünk a RetroPolisba egy őrületes after partyra, és hajnalig mulattunk tovább kedvenceink zenéivel.

Köszönöm az élményt mind a Depeche Modenak, mind pedig a 13 ezer embernek, akik hozzájárultak ehhez a frenetikus koncerthez, a hangulathoz és az érzelmekhez.

Petőfi Csarnok - DM party 2009.12.30.

Huh, kicsit elhanyagoltam a blogot mostanában és ezért ezer bocsánat az olvasóimtól, ha még egyáltalán maradtak ilyenek! :D

Na szóval már megint megkésve, de annál nagyobb szeretettel számolok be arról, hogy a HDMFC igazán kellemes előszilveszteri DM partyt tartott a Pecsában dec. 30-án. Többed magammal már előre alapoztunk a hangulatra a Nyugati mellett lévő Íjász nevű kocsmában. A Freestate fórumos lányokkal magunkat Fekete Seregnek nevezik és most taliztak először élőben, 3D-ben. :) Azt hiszem az első olyan neten szervezett találkán vettem részt, ahová mindenki eljött és nem csak ígérte, hogy jön! Ez nagy szó. Jelzem, csupa perverz nőszemély találkozott, úgyhogy már előre tudtuk hogy ez jól fog elsülni. Nagyon nagy szövegeket nyomtunk, közben kedvenc témáink is előkerültek: Anakonda, Kapucíner és hasonló nyalánkságok.:)

Miután kellően szétröhögtük az agyunkat elindultunk a Pecsába az utolsó garázs menetes trolival :) A buli az elején nem nagyon akart beindulni, de hála az égnek körülbelül éjfélkor már nagyon nagy tombolás vette kezdetét és legalább 1500 ember gyűlt össze, nyomták a jobbnál jobb DM dalokat, inni és pisilni sem volt időnk két dal közt, mert lehetetlen volt elszakadni a zenétől!

Egyszóval atom party volt :D S ezt a fényképek is kiválóan igazolják :)

http://picasaweb.google.hu/eszter.angelus/DMPartyAPecsaban?feat=directlink

Avatar (2009)

A több éves titkolózásról idén fokozatosan hullajtották le a leplet Cameronék, először képekkel, vázlatokkal, majd apróbb sajtóhírekkel, végül egy ingyenes 20 perces mozizással. A nagyközönség elé 17-én került a film, s jelentem, hogy teljesen elvarázsolt...

... bár nem IMAX-ben láttam, csak hagyományos moziban, viszont így is megvolt a varázsa. A James Cameron által teremtett világ megannyi csodával képes hatni, s a közönség tátott szájjal bámulta az emberekre, lovakra, madarakra hasonlító fura teremtményeket, s egyöntetűen szurkolt a hősökért. Azt ugyan nem merném megerősíteni, hogy a marketing kampány során hangoztatott "ez a film forradalmasítja a mozit" mondat teljesen megállja a helyét, azonban ezen kívül semmi negatívumot nem tudok felhozni Cameron és stábja ellen.

Az avatar egy nagyszabású, igazán szívhez szóló sci-fi mese, aminek a vége utópiába illő, ám megelégedettséget adó végkifejletet hordoz magában. A magányos és lebénult veterán katona Jacke, testvére helyett utazik a távoli és veszélyes Pandora bolygóra, hogy ott egy tudományos kísérletben vegyen részt. titkolt vágyálma, hogy újra két lábra álljon  s ne legyen tolószékhez láncolva. A furcsa kísérletben Jacke gondolatai egy másik testet keltenek életre, s a test melyet kapott egy - a bolygón élő törzsi közösség tagjait a Na'vikat formázza. A kékes, nyúlánk, és rendkívül fürge teremtményeket az emberek veszélyesnek érzik, hiszen az egész küldetés a Pandorán kudarcba fulladhat miattuk... Jacke titkos feladatot kap, ki kell ismernie a Na'vikat és elősegítenie az emberek térhódítását. Azonban hiba csúszik a tervbe, s Jacke egészen másként kezdi látni a macska szerű lényeket.

Tulajdonképen a történetben semmi eredetiség nincsen, hiszen láttunk már ehhez hasonlót jópárat, de a kulcs a megvalósításban rejlik. Ennyire gyönyörűen, részletgazdagon és életszerűen ábrázolva talán még sosem lehettünk részesei ennek a történetnek. A szereplők, bár csupán számítógépes grafikák, mégis rendkívül közel tudnak kerülni az emberhez, együtt lehet nevetni és sírni velük, átérezni a fájdalmukat, dühüket és kétségbeesésüket és gyűlöletüket. Egy soha nem létező kultúrába nyerhetünk bepillantást, a természettel szorosan együtt élő lények segítségével. Olyen növényeket, rovarokat, állatokat láthatunk, hogy a szemünk alig győzi befogadni azt a sok impulzust, amit a képeken látunk leperegni.

Egyszerűen tökéletes!

Anton Corbijn interjú a XXI. században...

Az évtized fotósáról kellemes összeállítást készített a Retek Klub egyetlen értelmes műsorán belül a XXI. században. Íme a full interjú:

Alkonyat - Újhold

Keresés

Régi bejegyzések

• Jelen
• 2010. január
• 2009. december
• 2009. november
• 2009. október
• 2009. szeptember
• 2009. augusztus
• 2009. július
• 2009. június
• 2009. május
• 2009. április
• Az összes »

Utolsó kommentek

• Engedj be! (2008), -s-: nagyon szeretem ezt a filmet, bár azt hiszem ez is... »

• Anton Corbijn interjú a XXI. században..., Angelus: Mindig így hívom/hívtam ezt a tetű csatornát :D »

• Anton Corbijn interjú a XXI. században..., vica: Angie ezen a retek klub-on felröhögtem. Amúgy az összeállitás... »

• Depeche Mode @ Papp László Budapest Sportaréna 2010. 01. 11., Angelus: Onix, köszönöm a dicséretet :) »

• Depeche Mode @ Papp László Budapest Sportaréna 2010. 01. 11., Blackonix: Angie drága!/Onix vagyok,csak ezt a nevet már elfoglalták... »

Legtöbb komment

A legjobbak

Kategóriák

• 100 jó film (20)
• Egyéb (60)
• Film (100)
• Irodalom (11)
• Könyv (7)
• Sorozat (5)
• Színház (7)
• Zene (74)

Linkek

• Sea of sin
• Useless girl on deviantART
• Depeche Mode.com
• Freestate
• Days of Lola Life
• MOVIEHUNTER - A FILMVADÁSZ
• X-Press.hu - Online shop
• Aeon Flux
• VIDEODROME
• Half Pécs Squad
• Apuska, a hősi blogáruló
• Urbanista - Ta hol laksz?
• GraFur
• Herczeg Zoltán
• LEGO Blog - kedvenc építő játékunk :)
• Emesz Csaba portfóliója
• SÜN!ológia
• Míg Godot megérkezik
• A tengerentúlról jelentem - Hírmondó blog


• freeblog főoldal
• freeblog admin